A Hatodik Isonzói Csata - A Nagy Háború

Június 29-én az osztrák–magyar csapatok San Martino del Carso falu térségében gáztámadást hajtottak végre, és mivel az olaszok nem rendelkeztek gázmaszkokkal, több mint hatezer embert veszítettek – a Monarchia részéről 1500 fő volt az áldozatok száma. A hatodik isonzói csata (1916. augusztus 4. és 16. között) során a császári-királyi hadvezetés elvesztette Görz városát, és visszavonta a védelmet a Doberdó-fennsíkról is, az olaszok 18 km széles és 5 km mély betörést értek el. Az osztrák–magyar veszteség 42 000, az olasz 52 000 főre rúgott. A hetedik isonzói csata (1916. szeptember 13. között) olasz veszteség 20 000, a védőké 15 000 fő volt. A nyolcadik isonzói csata (1916. október 9. és 12. között) során a támadók 25 000, a védők 20 000 ezer embert vesztett. A kilencedik isonzói csatában (1916. október 31. 1915. július 18. | A második isonzói csata kezdete. és november 4. között) mindkét fél részéről 30-30 ezer ember dőlt ki a sorból. A tizedik isonzói csata (1917. május 12. és június 6. között) vesztesége olasz oldalon 160 000, az osztrák–magyar félnél 80 000 főt tett ki.

1. ZAOL - Csoda az Isonzó folyó mentén
2. Hiába az olasz túlerő, nem tudták áttörni a Monarchia védműveit a Doberdó-fennsíkon » Múlt-kor történelmi magazin » Hírek
3. 1915. július 18. | A második isonzói csata kezdete

Zaol - Csoda Az Isonzó Folyó Mentén

A második isonzói csata (1915. július 18. és augusztus 10. között) során a támadók 42 000, a védők 47 000 embert vesztettek, az olaszok 200 métert jutottak előrébb. A harmadik isonzói csatában (1915. október 18. és november 3. között) komoly szerep jutott a tőrökkel, késekkel folytatott közelharcnak, honvédeink előszeretettel használtak fokost vagy szögekkel kivert buzogányt. Hiába az olasz túlerő, nem tudták áttörni a Monarchia védműveit a Doberdó-fennsíkon » Múlt-kor történelmi magazin » Hírek. Az olaszok 67 000, a védők 42 000 embert veszítettek. A negyedik isonzói csata (1915. november 10. és december 4. között) 49 000 olasz és 25 000 osztrák–magyar áldozattal járt. Ezt követően a nagyobb összecsapások egy időre szüneteltek, de ez korántsem jelentett nyugalmat, az úgynevezett állásharcban a kézigránátok, az aknavetők és a lángszórók jutottak egyre nagyobb szerephez, illetve az "alagútfúrás": mindkét fél aknákat fúrt az ellenfél állásai alá, majd felrobbantotta azokat. Márciustól viszont ismét a hatalmas erejű tüzérségi előkészítő tűz, majd az egymást követő tömegrohamok váltak jellemzővé. Az ötödik isonzói csatában (1916. március 11. és 17. között) a védők vesztesége 2000, az támadóké 5000 fő volt.

Hiába Az Olasz Túlerő, Nem Tudták Áttörni A Monarchia Védműveit A Doberdó-Fennsíkon » Múlt-Kor Történelmi Magazin » Hírek

Az 5. ("Isonzó") hadsereg főparancsnoksága, élén Borojević tábornokkal és a Doberdót védő 7. hadtest parancsnokával, József főherceggel, érzékelte ugyan az Isonzó túlsó partja felől fenyegető veszélyt, de részben ők is osztották főnöküknek az olaszokkal szembeni előítéleteit. A három parancsnok közül egyik sem feltételezte igazán, hogy az olaszok a dél-tiroli harcok után képesek lennének sikeres támadásra. Pedig az olasz hadvezetés a maga ereje tudatában és a Monarchia kedvezőtlen általános hadi helyzete láttán félig-meddig már el is kezdte a támadás elindítását. ZAOL - Csoda az Isonzó folyó mentén. augusztus 4-én és 5-én a 2. olasz hadsereg tüzérsége, megtévesztő célzattal, a szokásosnál erőteljesebb ágyúzásba kezdett az Isonzó felső szakaszán, Tolmeinnél, a 3. hadsereg pedig az alsó szakaszon, a Doberdó déli oldalán, Monfalconénál. Az osztrák–magyar hadvezetést azonban nem sikerült félrevezetnie, Boroević tábornok nem kezdett csapat-áthelyezésekbe középről, az olaszok által tervezett áttörési szakaszról. A csata előtt, az olasz támadás előestéjén a főparancsnokok mind a két oldalon, mint a régi hőseposzok hadvezérei, a katonáikhoz fordultak.

1915. Július 18. | A Második Isonzói Csata Kezdete

"Az olaszok [... ] mindig újabb és újabb rohamokat intéztek az állások ellen, de mindig sikertelenül. Ha nappal el is foglaltak néhány állásrészt, az éjjel, vagy hajnalban meginduló ellentámadások, melyeket sokszor csak egész kis osztagok hajtottak végre, mindig megfosztották őket az előző napon elért eredménytől. A harc ugyanazon vonalban hullámzott mindvégig. De az olaszok negyedik, semmi veszteségtől vissza nem riadó támadása épúgy összeomlott, mint a három előző kísérlet. " Aggházy – Stefán: A világháború, p. 175. Az előzőekhez hasonlóan csak megismételhető a megállapítás: mindkét harcoló fél véres árat fizetett. Az olaszok a fő támadási irányukban gyakorlatilag semmit sem értek el, kisebb sikereik (pl. a tengerpart közelében) viszont nem bírtak katonai jelentőséggel. Ugyanakkor katonáik sok tapasztalatot szereztek, hadseregük teljesítményét össze sem lehet hasonlítani az első isonzói csatában mutatottal. A Monarchia sikeres védekezését sokan diadalként könyvelték el. Kétségtelen, hogy az osztrák-magyar hadsereg igen kis erővel, kedvezőtlen viszonyok közepette volt képes ellenállni a sokszoros túlerőnek.

Mivel a húszas honvédeknek elsősorban az üldözés szerepe jutott Tolmeinnél, veszteségeik csekélyek voltak. Az első világháború zalai származású katonaáldozatainak több mint nyolcezer főt számláló veszteségi adatbázisa szerint mindössze kilenc személy halála köthető valamilyen módon az október 24-e és november 10-e között zajló hadműveletekhez. A nagykanizsai magyar királyi 20. honvéd gyalogezred két zalai katonája 1914-ben. Balról a kisorokláni Fitos Ferenc népfelkelő őrvezető több isonzói csatában is harcolt. Alkarjában halálig hordozott egy olasz gyalogsági lövedéket Fotó: archív Az elesett, illetve meghalt honvédek zöme azonban nem zalai alakulatnál katonáskodott. A 27 esztendős Póczak Péter szakaszvezetőként szolgált a pozsonyi császári és királyi 5. árkászzászlóaljnál. A felsőrajki halotti anyakönyv 1918. november 11-én ejtett bejegyzése arról tanúskodik, hogy a fiatalember a katonai akció első napján, 1917. október 24-én esett el a Tolmein melletti csatatéren. Egy másik forrás, amely a 20. honvéd gyalogezred tiszt és tisztjelölt sebesültjeit, illetve hősi halottait veszi számba, mindössze egyetlen fő veszteséget könyvelt el erre az időszakra.

Viktor Emánuel (ur. 1900-1946) semlegességének megtartására törekedtek. Közben az olaszok 1915 áprilisában titkos egyezményt kötöttek Londonban az antant hatalmakkal, mely szerződés a hadba lépés esetén komoly területi nyereséget – Dalmácia nagy részét, Carniolát, Dél-Tirolt, török területeket, stb. – helyezett számukra kilátásba. Olaszország ennek megfelelően 1915. május 23-án az antant hatalmak oldalán lépett be a világháborúba, és a hadüzenet után azonnal megtámadta az Osztrák–Magyar Monarchiát. A hadműveletek főparancsnoka, Luigi Cadorna tábornok két lépésből álló tervet dolgozott ki, mely alapján csapataival át akart kelni az Isonzó folyón, hogy ezt követően egyszerre indítson offenzívát az Isztriai-félsziget és a Dráva vonalának irányában. A vezérkar azonban a haditerv készítése során nem vette figyelembe a terepviszonyok következtében fellépő nehézségeket, így a Monarchia főparancsnoksága időben tudott mozgósítani – máskülönben 6 hadosztály állt volna szemben 35 olasszal –, és többek között három magyar és egy osztrák hadtest segítségével megakadályozta a betörést.